„Boglárt a mai napig második főiskolámnak tekintem”

Törvénytelen avantgárd (Galántai György balatonboglári kápolnaműterme 1970–1973)
(szerk.: Klaniczay Júlia – Sasvári Edit)

Még mindig nem látunk tisztán (és sajnos nagy esélyünk van arra is, hogy soha nem fogunk már): van Történeti Hivatalunk, XX. (sőt, már XXI.) Századi Intézetünk, még Terror Házánk is, de a kép csak nem tisztul, és valószínűleg már nem is fog, közel másfél évtized a változások óta túl nagy idő ehhez. Minden csak saját hamisít(hat)ó tükörképének tűnik, ha valóban szeretnénk pontosan megismerni az 1945 (vagy 1948 és 1956) utáni világ működésének rendjét, szabályozóit. Ezért aztán könnyen mondhatja bárki, hogy a Kádár-éra (főleg annak második fele) már igazán nevezhető puha diktatúrának. Csak két dolgot szeretnék mindenki figyelmébe ajánlani: az első az, hogy a diktatúra fogalma és a puha minősége egymást kizáró kategóriák. Ha diktatúra van, akkor diktatúra van; nem lehet „osztályozni” a szabadság hiányának állapotát mennyiségileg vagy minőségileg (amiképp a szabadság csak abszolút lehet, úgy a diktatúra is). A másik pedig szintén ehhez kapcsolódik: aki azt vetné most ezek ellen, hogy mégiscsak megfigyelhető volt valamiféle liberalizálódás a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején (majd később még inkább), annak, ha már elmondtam, hogy diktatúra vagy van, vagy nincs, mert elképzelhetetlen az átmeneti sáv a kettő között, talán még Márai Sándort idézném egy beszélgetésből, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy valóban puhulna itt bármi, és mindezt csak átlátszó trükknek tartotta (éppen ezért kötötte olyan szigorú feltételekhez műveinek magyarországi kiadását). Vagy, ha még ez is kevés lenne, azt tanácsolnám az illetőnek, kérdezze meg például Galántai Györgyöt, mit gondol ő erről a „puha” rendszerről.
Korántsem áll szándékomban holmi mítoszhízlalás (tegye ezt meg az, ha akarja, aki erre alkalmas), mindössze tényeket szeretnék előhúzni, ha már jó alkalom adódott rá: végre megjelent a Törvénytelen avantgárd című, Galántai balatonboglári kápolnaműtermének (és „illegális” kiállítóterének) történetét feldolgozó kötet. (Az, hogy „végre”, két dolgot takar: egyrészt — politikai és kultúrtörténeti szempontból egyaránt — sokkal szerencsésebb lett volna, ha a könyv, amelynek legterjedelmesebb részét a vonatkozó dokumentumok szelektált gyűjteménye teszi ki, még a kilencvenes évek elején lát napvilágot; másfelől meg tudható, hogy a kiadás már jópár éve húzódott, valószínűleg anyagi okok miatt. Újabb zárójel következhetne, mert külön probléma, hogyan lehet ma kvázi-cenzúrázni a bárki által kiadni szándékozott termékeket: na persze hogy a jórészt még mindig állami támogatásból működő kiadók adott pályázatainak elutasításával.)
De mi is történt Bogláron? Galántai György, a Képzőművészeti Főiskolán frissen diplomázott festő 1967-ben „felfedezett” egy elhanyagolt, használaton kívüli, „exsecrált” kápolnát a balatonboglári temetődombon, amelyet egy év múlva kibérelt a katolikus egyháztól tizenöt évre. Ahol aztán a korszak legfontosabb (és ” éppen ezért is ” a hatalom szemében leggyanúsabb, vagy inkább legveszélyesebb) művészei gyűlhettek össze, állíthatták ki legújabb munkáikat, mutathatták be színházi / képzőművészeti / irodalmi akcióikat ([nem] mellesleg nagyon is ráférne az időszakra némi fogalomtisztázás), és valamiképp együtt gondolkodhattak, élhettek. És amely kápolnát 1973-ban adminisztratív úton bezártak (tanulságos, hogy a központ [„A Központ”] mekkora zavarban volt, milyen módszert is válasszon: előbb a Köjál, majd az illetékes községi tanács, végül pedig bármilyen ürüggyel bármilyen hivatal eljárást indíthatott Galántai ellen, mivel azt a bizonyos „joghézagot”, amely a bérlőt igazolta, nem sikerült elég gyorsan betömni, ezzel elindítva egy sokkal tartósabb folyamatot: a legendáét). A legjellemzőbb persze mégis az, hogy nem a „jogi” út (mennyiben legitim egy diktatúra jogrendje?!) hatott leginkább, hanem egy újságcikk (nem vagyok hajlandó mellőzni a nevet: a „kékfényes” Szabó László vezércikke a Népszabadság vasárnapi mellékletében [1973. december 16.]), érthetetlen (dehogyis érthetetlen!) módon hónapokkal a bezárás, és a bérlő-programszervező Galántai kilátástalan helyzetébe beletörődő és korábbi hosszú távú terveit feladó szerződésbontása után: ezt követően sorra visszamondták az alkotó Galántainak a konkrét megélhetését jelentő szerződéseit (pregnáns példa: december 22-én (!) a tatai tanácselnök érvénytelenítette a helyi MÁVAUT-pályaudvar díszítésére szolgáló alkotás elkészítésének megbízási szerződését, de ez csak egy, mert az alkotó ezután — megrendelés híján — jószerével csak nyomorgott [az életrajzi részleteket lásd a Galántai — Életmunkák című könyvben]). Másutt, egy demokratikus államban ma Galántai György nagy művész lenne, már csak a Kápolnában kifejtett aktivitása miatt is (és akkor most ne menjünk bele külön az aktualitásokba), ahogyan ezt ő maga is állította egy rádióinterjúban (szerencsére még „időben”; ez elolvasható a Kultúra és Közösség Avantgarde-számában [1990/4]). De mindez maga a boglári történet, illetve a hozzá kapcsolódó események halmaza: nem csodálkozhatunk semmin, még a kötet bemutatóin lezajlott kisebb-nagyobb vitákon sem. (És erre gondoltam az elején, a tisztáz(hat)atlanság kapcsán.)
De előttünk a könyv, ki-ki a maga ambíciója szerint összerakhatja a saját képét Boglárról, mivel a szerkesztők (Klaniczay Júlia és főként Sasvári Edit) szimpatikus módon nem akartak semmiféle prekoncepciót ráerőszakolni munkájukra, ezt mutatja az is, hogy nem csak a már kialakult mítosz kellékeit mutatják be, hanem némiképp az ellen is dolgoznak (lásd: A résztvevők visszaemlékezési II: „Voltak nézetbeli eltérések közöttünk”), miközben még egyéb teendők is — tudatosan — háttérbe szoríttattak: mindenekelőtt a boglári történések művészettörténeti értékelése valóban kritikus szemmel (tehát a legendán kívül álló szemével, de erre valószínűleg nem a harmadik kötetbemutatón közreműködő [felkért] György Péter lesz az alkalmas, és ezt persze csak azok értik majd meg igazán, akik ott jelen voltak); mindenesetre én már csak egy viszonyulási módot mutatnék be mindenkinek. Galántai György, akiről tulajdonképpen „szól” ez a nagyméretű, vaskos, jól összeállított és szép könyv, visszaemlékező tanulmányában valós érzéseit, indulatait (már ha vannak még az itt leírtakon kívül) visszafogva, és mint jelentős művészeti akcióról beszél Algol László Approximációs gyakorlatáról, amelyben a „háromság személyisége” mint probléma jelenik meg (s oldódik fel később és még később a megnevezett művészen kívül egyértelmű megfeleltetéssé: Hábermann M. Gusztáv néven anyakönyvezett magánszeméllyé és Pécsi Zoltán III/III-as titkos megbízottá, akik hárman ugyanazok), a kötetből leszűrhetően legalábbis harag, gyűlölet nélkül szól a róla és a boglári eseményekről a belügyi szakszolgálatnak folyamatosan jelentést tevő egyén egyik művéről: „ennek ellenére később is érdekelt A HÁROMSÁG SZEMÉLYISÉGE, mert elképzelhető volt, mint különös, jövőbeli személyiség-modell: a tudós, a művész és a politikus — a háromféle gondolkodás szintézise — egy személyben.”

(Új Holnap [Miskolc], 2004/1 [tavasz], 161–163.)